Siam Reap és Angkor

Mar Londonbol jelentem! A bangkoki túrám után jegyet váltottam a Kambodzsai hatar melle, Aranyaprathetba. Későn értem a városba, az út végtelenül lapos és lápos vidékeken, többnyire rizsföldeken vezetett, a horizontot pálmák díszítették. Tényleg mintha a világ vége felé haladtunk volna. A vonat két kocsiból állt, amin összesen hat rendőr volt szolgálatban. Nem is hiába, le is rugdostak egy hangos részeget.

Szóval egy napot a határvárosban töltöttem, ahol minden kutya megugatott.

A másnapi átkeléshez kellő háttérismeretekkel felvértezve ültem fel a teherautóra, ami húsz forintért a határra visz. A határ thaföldi oldala egy hatalmas piac, a kambodzsai pedig kaszinó.

A thai határőr mondta, hogy visszafele nem kapok vízumot a határon, tehát ha átmegyek a határon, nincs visszaút, Phnom Penhbe kell mennem a thai nagykövetségre vízumot csináltatni. Tehát arra gondoltam, visszafordulok, nem kockáztatom meg, hogy kifutok az időből, és lekésem a gépem Európába...

Az utam rácsos katonai teherautók mellett vezetett, amiben khmer bevándorlók és gyerekei küzdöttek, hogy levegőt kapjanak egymás mellett, talán már órák óta. Néhány thai a jeges kávéját lóbálta feléjük, viccből, gonoszan nevetve. Éreztem, hogy Kambodzsa nem Thaiföld, hanem a harmadik világ. Szóval vettem egy nagy levegőt, és nekilendültem a hídnak a kéregetők mellett a kaszinók felé.

A kormány által fizetett egyenruhás, angolul beszélő fiatalok várják a nyugatiakat a buszállomáson. Nem bánják, ha egy-egy dollárt kapnak azért...

Paipet és Siam Reap (jelentése "legyőzött Thaiföld") között jó, ha 110 kilóméternyi rossz aszfaltozott út vezet, ami 4 órájába kerül az utasnak, az egy órás közbeiktatott étteremlátogatással egybekötve. Két-három éve ugyanez az út majdnem járhatatlan volt. Azt beszélték, hogy egy Bangkok-Siam Reap közötti légijáratokat üzemeltető cég fizette le a kormányt, hogy a turisták inkább repüljenek.

Ha nem tudjátok, de érdekel titeket mi történt kambodzsában harmincnégy évvel ezelőtt- a magyar wikinek csak nyúlfarknyi információja van róla- olvassátok el az angolt. Egy mondatban- a kína barát vörös khmerek, Pol Pot vezetésével visszaküldték Kambodzsát a kőkorszakba, és ehhez megöltek két-három millió embert, nőt, férfit, gyereket. Agrárparasztokat akartak látni csak. A városokat kiürítették, azt hazudták, az amerikaiak jönnek bombázni.

A történelem talán legnyomasztóbb eseménye ez. Akkor, ha tudunk róla, és akkor meg főleg, ha tudjuk hogyan.

Kambodzsát ez a négy éven át folyó népirtás és az azt követő majd' húsz évig tartó polgárháború határozza meg. És Angkor, a háború és erőszak ellenpólusa. Angkornak neveznek kétféle sört(pontosabban Angkor és Anchor), a hotelek és az éttermek nagyrészét is.

Angkor a bizonyíték arra, hogy kilencszáz éve békében éltek egy egymilliós városban, ami Kampuchea fővárosaként kézben tartott mindent a mai Burmától az mai Vietnam partjaiig. A házak, az épületek fából készültek,belőlük semmi nem maradt. De a hatalmas városban, kilóméterekre egymástól állnak ma is a Watok, köztük a vízzel körülvett Angkor Wat, a legnagyobb istennek emelt szentély a világon. Vagyis a Földön.

A legismertebb történet szerint Mahout, egy francia utazó a dzsungelben találta a sűrű novényekkel benőtt épült templomokat. Mások szerint mar kétszáz évvel a pusztulása (1431) után hoztak nyugatiakat ide a helyiek, akik végig tudtak Angkorról.

A lényeg, hogy a középkori nagyváros épületein a fák és a dzsungel vissza nem fordítható pusztításokat végeztek, amin most a francia és német kormány támogatásával, nyugati régészekkel próbálnak javítani. Koldusok országának ilyenre nem futhassa...

Az egészet tuk-tuk sofőrökkel, négy nap alatt be lehet járni. Én biciklivel próbáltam, mert nem szeretem a nyomulós, a pénzre állandóan éhes társaságot.

Három templomot néztem csak meg, mert későn indultam, és sokáig ebédeltem egy lánnyal, aki könyveket árult Banteay Kdeinél. Ekkorra már elegem volt a sípokat, könyveket, pólókat, gyümölcsöket, képeslapokat, a bicikliért védelmi pénz kéregető árusokból, de ő őszintébbnek tűnt. Szóval meghívtam, és megvettem tőle a népirtásról szóló First they killed my father című könyvet. A nővére éttermében (a padlót föld díszítette, a konyha egy gázpalackból és egy wokból állt) mesélt a családjáról. A Sras Sang watjától néhány száz méterre álló faluban nőtt fel a 12 testvérével. Ötükkel a vörös khmerek, vagy a malária végzett, heten maradtak. Ő most egyetemre jár és számvitelt tanul. Délután meg könyveket árul...

Utolsónak maradt a Preah Khan, ahol a természet bírkózik az ember emelte sziklákkal szemben. Visszafele találkoztam magyarul beszélő tízéves khmerekkel. Bár a spanyoljuk biztosan jobb...

A képeket nézegetve nincsen kedvem kimenni a hideg londoni utcákra a kétfontos chicken wingsekért...